...papírodra szegelt fércek láttán

Szavak egy Költőnek

Egyszerre lett arcmásod:

vád és valóság,

egy létező teremtés

a tér nélküli végtelenbe,

egy kettősségbe oltott

anyag és szívdobogás,

mit „semmi ágán” redőz a bizonyság.

Fényben sétálsz,

véled együtt dolgozik a

mélység zaja,

olyan világba omlik az értelem,

hol a hang, magát ropja.

Rommal betakart szavaid,

nyelvet adnak a gondolatnak,

s papírodra szegelt fércek láttán,

a világ peremén álmodó párkák,

csendes szívvel bólogatnak.

Benned készül a beszéd,

mi szélbe susogja léptedet,
már tudom:

Neked nem-Nekik lesz nehéz

visszájára fordítani a végtelent.

Válaszolnál. Kimondod önmagadban,

Én… hallgatnék,

de főt hajtok egymagamban…

2010.04.11.

A Magyar Költészet Napja

József Attila:A gyerekszemű élet-tavon

Eveztem én az élet kék taván.
(Remegtem éles alkonyatkor egyszer,
Mivelhogy nincsen semmi kabbalám

S de furcsa állat a magános ember,
Szeretne látni büszke partokat
S kilépni egyre soha-soha nem mer,

Csak messziről tár kapzsi karokat.)
A víz pihent s gondoltam nagy kevélyet
(Avar királyfi volt a gondolat):

Pihen alattam a tajtékos élet,
Egy vén öreg a parton gödröt ás:
(Gyerekszem volt, de mélye feketéllett)

Riassza fel hát könnytelen csapás!
Az ingó lécen bátoran megálltam
S elém bukkant a vízi-óriás.

Ajkát tartotta. Remegett az állam:
Ha csókolom, a vérem nem hevül.
(A partok égtek rőtszakállú lángban.)

Aztán eltünt, otthagyva egyedül.
S én még sokáig megkövülve vártam
S úgy vert valami itt bennem, belül.

1922. jún.

A vers olvasásra , elmondásra termett .A költészet néha érthetetlen ,megfoghatatlan ,emberi mértékkel felfoghatatlan dolog ,de képes valamennyire megváltoztatni azt a világot ,ahol az ember néha annyira tehetetlen...