Életünk
Titokba veszve
javul az emberélet,
lágy semmiségbe osztja búját,
s úgy lélegzik,
mintha csupán,
foszló gondja volna
szív verése, elme ragyogása
és minden evilági álma.
Percekbe zsugorodva,
bódultan szédül,
egy végtelen körben,
picinyre keseredve
cipeli belül önmagát…
Ha kér,
önmagának álmot ígér,
de ködbe-folyt reményeiről,
soha nem beszél.
2010.10.24.
4 megjegyzés:
Megfájtam versed...ami nagyon szép!
Felölel a szépség...mégis keseredik az a piciny...
Drága Erika,köszönöm érző, értő szavaidat.
Őszi barna keserű fahéj - mily édessé is teszi a méz...
M
Csak annyi történik, hogy lilába oldja önmagát a keserédes...ezért fogyasztható...:)
Megjegyzés küldése