2010. október 25., hétfő

...cipeli belül önmagát


Életünk

Titokba veszve
javul az emberélet,
lágy semmiségbe osztja búját,
s úgy lélegzik,
mintha csupán,
foszló gondja volna
szív verése, elme ragyogása
és minden evilági álma.

Percekbe zsugorodva,
bódultan szédül,
egy végtelen körben,
picinyre keseredve
cipeli belül önmagát…
Ha kér,
önmagának álmot ígér,
de ködbe-folyt reményeiről,
soha nem beszél.

2010.10.24.







4 megjegyzés:

Málna írta...

Megfájtam versed...ami nagyon szép!

PHAEDRA írta...

Felölel a szépség...mégis keseredik az a piciny...
Drága Erika,köszönöm érző, értő szavaidat.

Névtelen írta...

Őszi barna keserű fahéj - mily édessé is teszi a méz...

M

PHAEDRA írta...

Csak annyi történik, hogy lilába oldja önmagát a keserédes...ezért fogyasztható...:)