Töprengés
Csak ült,
és, mint életében annyiszor,
várta az utána érkezőt,
a zavaró koslatót,
a redőzött percet,
a rázúduló ismeretlent,
egy fájó, végtelen,
fekete fehér álmot.
Ott ült egyedül,
és várta,hogy az álom
megszínesedjen…
2010.09.10.
2010.09.10.
4 megjegyzés:
Ismerem az érzést,
és
gyakran vágyom én is ilyesmire...
M
Csodálatos a fotó ezzel a verssel.
Minap én is ezt éreztem, egyedül ülvén az egyik mólón...
Kedves M'
Néha a csend harmóniát teremt bennünk.Ezért van szükségünk rá...tudom,hogy léteznek emberek,akik ezt megértik...
Kedves Raindrop'
Hatalmas kavalkád a Csend, de jó elmélyülni benne és várni a következő mozdulatot...vagy csak egyszerűen létezni...csak úgy...
Örvendek,hogy meglátogattál:)
Megjegyzés küldése