2008. november 1., szombat

Mélycsend Napja

Emlékezem

A horizont haldokló égövén
egyedül indul el az Idő,
magát féltve megborzong
s könnyekből présel vigaszt.
Létpáncélról pattan vissza
a múlt életfájdalma,
megdermeszti a tájat
/talán/lelket olvaszt a látszat.
Mélycsendem némán
szívkoszorút kötöz,
virágot súg egy sírra,
majd imát szór egy másikra.
Bátrak a virágok:
mosolyt hajolnak a szélnek,
beengedik magukhoz a levegőt,
hogy lélegezhessenek.

Rám simul a múltból
egy kifaragott emlék,
fehér gyolcsai titokútra vezetnek,
mert nem fáj a józanság,
s menedékre lelnek.
A horizont haldokló égövén
egyedül indul el az Idő,
üvegbe vésett hangot szelídítve,
perctelenül megremeg,
mert egymáshoz érnek a
Teremtő és Teremtett kezek…

2008.11.01.

4 megjegyzés:

Névtelen írta...

Emlékek mély csendje, s ez a vers;
köszönöm a varázsos élményt.

Tisztelettel Aladár.

Névtelen írta...

Költeményed -
perctelenül megremeg...

M

Pamlerva írta...

Kedves Aladár...
Én köszönöm a véleményt.
Üdvözlöm:Hajnalka

Pamlerva írta...

Kedves M...
...csak a múltban keresgéltem.

Köszönöm:H