Gyönyörű ez a meséskönyv...

-->

Emlékkincsek

- Gyönyörű ez a meséskönyv-, ha akarod, mindennap olvasok belőle egy mesét.

- És ha nagyon hosszú lesz?

- Azt is elolvassuk - és estig olvasom neked, nem hagyhatjuk holnapra a csattanót. Meg kell tudjuk, hogy a királylány, és  párja tényleg dióhéjba kerekedve ereszkednek-e le a Küküllőn?  

   Amikor Apám ezeket a szavakat mondta, komoly arccal, csak a szemeit néztem, vártam, hogy egy ráncocska megjelenik-e a homlokán, de csak a zöld.a mélyzöld szemei csillogtak. Pici kezemmel megsimogattam az arcát, és felkucorodtam melléje. Néha rápillantottam és arra gondoltam, hogy milyen szép, és fiatal az én apukám. Még szemakukkot - vagyis szemüveget – se kell tegyen, hogy láthassa azokat az ismeretlen betűket, amelyekből álommesék fakadtak... 

   Még csak négy éves voltam, de értettem a mesék hatalmát - sokszor felvilágosítottam apát, hogy, ha behunyom a szemem, az nem azt jelenti, hogy alszom, hanem csak képzelődőm, és ha nem ért valamit, csak szóljon bátran, mert elmagyarázom. Ilyenkor kitörült a szeme sarkából valami csillogót, és szorosan átölelt - én meg tudtam, hogy fontosak az én szavaim - számára a legfontosabbak.       

   Hát így kezdődött ismeretségem a mesékkel, amelyekbe beleszövődtek az Ő arcán legördülő könnycseppekkel átitatott gyermek-filozofálgatásaim.

   Társam lett egy életre a könyv már akkor is, amikor egyedül olvasgattam. Néha olyankor is behunytam a szemem olvasáskor, de nem azért, hogy aludjak, hanem az elolvasott álmokért - a képzeletért.

   Rongyos kis könyv lett az a régi meséskönyv, hiszen sokáig a párnám alatt tartottam. Féltve őriztem, és az idő múlásának halmaz-tengerösvényét kutatva, megértem azt, hogy én olvastam Apámnak abból a könyvből. Befejezetlen mondataimmal bővítettem a rongyos kis könyv tartalmát, és úgy éreztem, hogy napról napra tömörítjük a mi parányi, titok-mesebirodalmunkat.

   Még mindig fiatal volt, és sima az arca - talán szemeinek csillogása halványult egy kicsit. Tökéletesen értette az életet, és figyelte a részleteket. Mostanra már tudom, hogy megérett őszinteségében ott volt a percpillanattá zsugorított bölcsesség.

- Mesélj valamit - ezt kérte tőlem minden alkalommal, amikor meglátogattam, és én mindig vittem magammal lelkem merész szótörmelékeit, amelyeket kiszólt szótöredékeivel ragasztgattam össze. Titkos mesék születtek. Irigyeltek. Néha összerezzenve, csodálkozva pillantottam rá, mert úgy éreztem, hogy az én saját, benn ragadt rezzenéseim, gondolataim megfogalmazódtak már benne azelőtt, hogy kiszóltam volna őket. Ilyen volt az én Édesapám. Hitet tett a meséimre, és folytatta, amíg lehetett.

   Aztán egyszer csak búcsúzott, és én kezeit csókolva kértem, hogy fejezzük be az elkezdett történetet, mert nem lesz, aki összeragassza mondathalmazaimat, és csak összekuszált roncstömkeleg marad a megsárgult papíron.

- Csak a szívedre hallgass és ott megtalálod a segítséget - súgta. Már nem voltak fakultak a szemei, mélyzölden villantak, pompáztak, és én csak néztem, néztem...

   Abban a percben tudtam, hogy ez a pillantás már örökre belém gyökerezett - egy egész életre. 

   A mesék itt maradtak a bensőm mélyén, és már nem is csodálkozom azon, hogy igazából a varázsvilág prizmáján keresztül nézem néha a világot - de csak néha, amikor kimenekülök ebből a szigorú, hazug, bujkálásokkal teli szaggatásokból. 

   Parancsoló ez a világ, néha olyan, mint a fekete éjszaka, kierőszakolja az emberi érzékek szenvedését.

   Mesés világot ismertem meg valamikor, és tudom, hogy az élet vergődései ellen lehet tenni, gyötrelmeket lehet űzni, csak hinni kell a varázsban - az élet iránti tiszteletben, önnön magunk tisztaságában. 

- Soha nem fogsz felnőni - mondják sokszor. Esetlen kijelentés, válaszolom sokszor, és bohó szökkenéssel teremtem, ültetgetem, rovom betűrajzolgatásaimat. Kecsesen, büszkén, rezzenés nélkül, akárcsak a mesebeli írnok. Nem lehet magukra hagyni az álmokat, mert széttörnek a mesék, és az élet hegedűorgonái váltakozó futamban fokozzák a lemondást.  

   Nem borulok már szepegve Apám vállára azért, mert a kalitkabörtönbe zárták a királylányt. Tudom, nem szereti a kereteket - én sem, de boldogságszilánkokat lobbantok fel minden egyes elolvasott történettel, mely nyugodalmassá teszi most már az én gyermekeim álmát. Nevet a szemük, nevet a szemem, az én mélyzöld szemem, amelyet apámtól menekítettem, hogy láthassam a fényt, a muzsika színét, az öregség fiatalságát, a csend világosságát. 

   Most Tavasz van - de mindig lelkembe hasít a múlt. Ilyenkor átszámítom színbe kevert életemet, és hagyom, hogy álmaim vánkosa simuló hajlékonysággal hallgassa a mélyből feltörő sóhajtást. 

   Kicsi virág – már ő mesél a hideg temetőben. Édesapámnál hagytam zálogban és szapora léptekkel osontam végig a csatakos utcán. Számhoz szorított kezem féltette ajkam mozdulatlan merevségét, és tudtam, hogy lejárt már az a régi idő - ez az én időm – ez már az én időtálló világom.  

   Soha nem fogsz felnőni - hallom a fülembe a jól ismert mondatot. Türelmetlenek a gyerekek - olvasd anyukám - és én minden nap elvezetem őket virágos réteken át, napsugaras csillag-fenyveseken át, a varázstükör országába. 

   Magamat látom ebben a tükörben, egy kis kíváncsi pillantást, olyant, mint akkor, régen, kislány koromban - amikor magamat láttam megcsillanni Apám csillogó, mélyzöld szemében.

   

/Forró Hajnalka/

2007.04.07.